Bíró Gergely, táltos barátom és fogadott testvérem adta a nevem. Mikor beszéltem neki a könyvemről, mondtam, hogy nem szeretném az anyakönyvezett nevem használni, hiszen ez nem rólam szól, hanem csak egy ember vagyok, aki leírja, amit érez. Mondtam neki, hogy írói álnévre van szükségem, amit majd a kiadásnál használok. Ő gondolkodott kicsit, - azt mondta, van egy ötlete, és hogy most eljött az ideje, hogy nevet is adjon nekem. Kért egy kis időt és hamarosan jelentkezett. Közölte, hogy ez a nevem, jegyezzem meg jól, rójam fel egy fára magamnak, és használjam bátran írói álnévnek. Ez igazából nem is álnév, hanem mondhatjuk: a legjobban jellemez engem. Ugyanis Gergely nem mást ismert fel bennem, hanem a hatalmas igazság iránti elkötelezettségemet, és hogy akkor is kifejezem az Isten igazságát, ha az kényelmetlen helyzetet teremtene számomra. Így jött az a merész gondolata, hogy Bátor Tanítónak nevezett el a Hunok nyelvén. Hálás vagyok neked Gergely ezúttal is.

Hangok útján
Amikor az ember olyan hangokat hall, amik megérintik a lelkét, az élményt örökre a szívébe zárja.
 Így volt ez velem is, mikor először kezdtem el játszani a hangokkal, akkor még semmit sem tudva róluk. Kisgyerekként is számtalan hangkeltő eszközzel találkoztam. Volt xilofonom, kisgitárom, később szintetizátorom, és sokat kísérleteztem a hangokkal, játszottam velük. Akkor nem gondoltam, hogy egyszer az egész életemet megváltoztatják. Húszas éveimben felfedeztem a szájharmonikát, később magyar népi irányt vett a zeneéhségem, és furulyát, körtemuzsikát szereztem be, de tanár híján – nagy lelkesedésem ellenére - hamar beletörött a bicskám a nagy zenélésbe. Zeneórákra áldozni nekem túl nagyvilági tettnek tűnt, ezért el sem indultam ezen az úton.
Egyszer csak szembejött velem a doromb. Újra, hiszen nem első találkozás ez őkelmével. Nekem volt már egy korábban, aminek letört a nyelve, ezért nem ez volt a kezdő lökés, csak amolyan próbálkozásnak mondanám. Egyik nap egy barátomat látogattam meg, egy cipészt, akinek a műhelye igazi bazár. Megláttam egy kis dorombot a boltjában, és mint mindig, lenyűgözöttségemet fejeztem ki, hogy lám, nála „minden is” van, még doromb is. Ő nagylelkűségét percig sem szüneteltetve levette a polcról és nemes egyszerűséggel elém tette, majd így szólt: „Tessék! Vidd, itt úgysem keres senki effélét.” Egyszóval nekem adta ezt a csodálatos kis vasdarabot, amiről akkor még nem tudtam, hogy az egész életemet meg fogja változtatni.
Hamarosan doromb hangjától volt „zajos” a környék. Naphosszakat gyakoroltam, és elképzeltem magam profi dorombosként, színpadon. Szilágyi Áron dorombművész leckéit rongyosra hallgattam, és vártam a lehetőséget, amikor végre megmutathatom magam a világnak. Nagyon dolgozott az egóm, azt hittem, most ezzel „rokkendról-sztár” leszek. De a hangszer hangjából valami hiányzott. Néhány dalt szinte erőltetni kellett, hogy olyan legyen, amilyennek hallani szeretném. Azt hittem a hangszerben van a hiba, ezért rendeltem egy kezdő hangszert Szilágyi Árontól. – Tudni illik, Áron édesapja dorombkészítő mester, aki Magyarországon a legnagyobb dorombkészletet gyártotta le és forgalmazta eddig. A hangszerboltokban az ő dorombjaival találkozhatunk, és szinte nincs a világon olyan hely, ahová a fia ne vitte volna el a dorombjait. Szóval híres mester Szilágyi Zoltán, viszont a hangszerei még híresebbek. - Türelmetlen várakozásom eredményeként megérkezett tőlük az első szép doromb, amin órákat gyakoroltam minden nap, s mert tokot is készítettem neki, mindenhová magammal hordtam, hogy ha egy perc időm kerül, azonnal elővehessem és játszhassak.
Az új hangszer gyönyörű hangja viszont még mindig nem hozta a várt eredményeket. Habár sokkal több népdalt tudtam eljátszani rajta, sőt, Párommal, akinek hangja csodálatosan megkoronázta hangszereim mély rezgését, több fellépést is vállaltunk, ahová barátaink hívtak meg. Felemelő érzés volt libabőrökről hallani, de valami hibádzott. Nem mondták ki, de nem a dalok információ-tartalmára utaltak az elbeszéléseik, hanem a hangszer rezgéseire, amit akkor szinte nem is vettem észre. Sikernek könyveltem el, de valami hiányzott.
Az érzés újabb hangszerek beszerzésére ösztökélt, de a hiányérzet nem szűnt meg.
Ez egy függőség, gondoltam, és addig kellene leállni, míg nem késő, de már túl késő volt. Minden dorombomnak külön bőrműves tokot készítettem. Díszeset, hiszen akkor Párommal, aki időközben Menyasszonyom lett, bőrműves műhelyt működtettünk az Őrségben. Ez azt eredményezte, hogy doromb- és tok-megrendeléseink lettek, aminek a kellemes mellékhatása volt, hogy kipróbálhattam sokféle dorombot. Viszont valami még mindig hiányzott.
Mikor a bőrművesség kicsit nagyobb teret engedett, elmentünk a zalaszántói Béke Sztupához, hogy kellemes földöntúli nyugalomba burkolózva pihenhessünk. Az ajándékboltból füstölőket, néha könyveket vásároltunk, és sokat tanultunk a távol-keleti világról. Egyik alkalommal egy könyv „ragadt” a kezemhez, és belelapozva dorombról szóló írást találtam benne. Eddig egy könyvben sem találtam írást róla, és ez az írás sem a zenei használatáról szólt, hanem a terápiás célú használatáról. Egy csengő szólalt meg bennem, mint mikor az ember fejét hatalmas ütés éri és megcsendül a füle. Szó szerint ez az érzés kerített hatalmába, de nem negatív, hanem pozitív értelemben.
A Könyvet nem tudtam letenni, nem tudtam elengedni, nekem el kellett azt onnan hozni. A pénztárnál sem adtam oda, hanem csak bemutattam, - féltem, hogy nem adják vissza.  A Könyv címe: Hangterápia kézikönyv, írta Bálint Györgyi.
Hazaérve, pár nap alatt olvastam ki, hiszen szívtam magamba a tudást. Mindent tudni akartam a hangok gyógyhatásairól, és közben mindvégig azt éreztem, hogy ez az a hiányzó fűszer, ami miatt nem úgy szóltak a hangszereim, ahogyan szerettem volna. Akkor azt hittem, nem fogok soha „doromb-rokkendrólsztár” lenni, hanem hangterapeuta. Mindent tudni akartam a témáról, és csak szívtam magamba minden tudást: kerestem interneten, könyveket olvastam, míg megtaláltam a rezgésterápia oldalt, Bálint Györgyi oldalát, ahol hangszereket, könyveket lehet venni, vagy akár tanfolyamon részt venni. Villámként hasított belém a felismerés, hogy Bálint Györgyi teljes neve: Szilágyi Zoltánné Bálint Györgyi.
Órákra bénultan ültem, és kerestem az összefüggéseket, míg eszembe jutott Szilágyi Áron egyik internet-bejegyzése: „… Édesanyám Tibetben járt…”. - Bezárult a kör.
Előre el volt az egész tervezve, nem tehetek ellene. Ez az utam és nekem járni kell rajta. De nem így. Ez így túl egyszerű. Elvégzek egy hétvégi tanfolyamot, aztán mehetek gyógyítani? – Nem. Az ugyanaz az út lenne, amin más már régóta jár, és csak követni tudnám, esetleg versenyt futni vele, de az nem fejlődés. – Egy rég elfeledett tudást kezdtem el keresni: a Magyar Táltosok és Sámánok hagyatékát, ahol nem tibeti hangtál a gyógyeszköz, de van dob, ostor, doromb, gong, csörgősbot, ima, ráolvasás és gyógyfüvek. Akkor talán nem tudatosan, de ugyanazt az energiarendszert kezelték, amit ma a keleti tanok olyan szépen megfogalmaztak, tehát a keleti tudásnak nem fordíthattam hátat, hanem azt használva, magyarul kell megfogalmaznom azt, amit mi már nem tudunk.
Többször újraolvastam Bálint Györgyi könyvét, és mivel úgy gondoltam, hogy megtanulni könyveket nem lehet, ezért elkezdtem jegyzetelni. Jegyzetelésem előbb a könyv kimásolását jelentette, majd úgy gondoltam, analógiásan kellene jegyzetelni, vagyis ami hasonló, azt csoportosítani, és más forrásokat is tanulmányozni hozzá. Azon kaptam magam, hogy igazából egy analógiás gyógyításról szóló kézikönyvet kezdtem el írni magamnak. Ekkor eszméltem föl. Miért ne írjam digitális formában számítógépbe, hátha be tudnám köttetni, és lenne egy jó kézikönyvem. – Isten viszont fejemre koppintott: Miért akarod magadnak megtartani? Hát nem segítenél ezzel mindenkinek? A Magyarságnak, aki lassan elfelejti gyökereit? - Így született meg a kiadás ötlete. Igaz, be kellett látnom, hogy hangterapeuta nem vagyok, sem más természetgyógyász, orvosi végzettségem sincs, így nem nevezhetem magam gyógyítónak, de valamit azért mégis adhatok az embereknek: a bizonyítékot, hogy a hangok valóban jó hatással vannak az ember egészségére, és a hangokat, amik révén ezt megtapasztalhatják. Ezért nem is hangterápiás könyvet írtam végül, hanem egy olyan könyvet, ami segít az olvasónak megtalálni helyét a Nap alatt. A történetem megismerése segít megismerni önmagadat, meghozni a döntéseidet, feltenni a helyes kérdéseidet, és visszacsatolni a gyökereidhez, hiszen a titok a múltban rejlik.